Beszélgetés Fábián Évával, a Tábitha intézményvezető menedzserévelÖnéletrajza szerint közgazdászként a menedzsment, valamint a vezetés és szervezés a területe… miért nem épített inkább üzleti karriert?Erős a szociális érzékenységem, s amikor megkértek, örömmel fogadtam a lehetőséget: így a segítés lehet a …Beszélgetés Fábián Évával, a Tábitha intézményvezető menedzserével
Önéletrajza szerint közgazdászként a menedzsment, valamint a vezetés és szervezés a területe… miért nem épített inkább üzleti karriert?
Erős a szociális érzékenységem, s amikor megkértek, örömmel fogadtam a lehetőséget: így a segítés lehet a munkám. Hamar ráéreztem, hogy a hospice nem olyan hely, amitől félni kell, és a Tábitha sem tragikus, szomorú ház, ahol folyton síró szülőket és haldokló gyerekeket látni. Egyszerűen arról szól a történet, hogy vannak állapotok, amiket nem lehet már visszafordítani, és ez nagyon nehéz helyzetbe hozza a családokat; ha egy ilyen állapoton lehet javítani, akkor kell is. Én nem onnan nézem ezt, hogy milyen rossz nekik, hogy itt kell lenniük, hanem a másik oldalról: milyen jó, hogy ebben az állapotban magas színvonalú segítséget kaphatnak, teljesen ingyen.
Mekkora a ház kapacitása? Mennyi kórtermük van?
Nincsenek kórtermeink. Annak ellenére, hogy minden megvan itt, ami a szakszerű ápoláshoz kell – mind a személyi állomány, mind az eszközök –, a Tábitha nem kórház, hanem családi ház, ahol öt ágy áll rendelkezésre. Vannak szobáink, és egy apartmanunk, külön konyhával és fürdőszobával , ahol elfér egy család. Ha testvér is költözik be egy életvégi ellátásnál, két szobát is használhatnak. Mobilisak vagyunk, tehát átrendezzük a dolgokat igény szerint, például apuka-anyuka átmehet a másik szobába kipihenni magát, ha szüksége van rá…
Mekkora a Tábitha kihasználtsága?
Általában 75-80 százalékos, de ez voltaképp teljes kihasználtságot jelent: a száz százalék nem lenne bírható, és számolni kell a hozzátartozókkal is. Előfordul, hogy egyszerre csak három gyerekünk van, még sincs több helyünk. De az is lehetséges, hogy hatan vannak, és ebből két gyermek mentesítő ellátáson (amikor a szülőt elengedjük egy időre), és egy szobába be tudjuk tenni őket. A 70-75 százalékos kihasználtság mellett bármikor be tud jönni még egy sürgős eset. Nem szeretnénk, ha valaha is azt kellene mondanunk egy rászoruló családnak, hogy „sajnos, most telt ház van”.
Fábián Éva átadja a Tábitha képzett önkénteseinek oklevelét
Volt már olyan, hogy bárkinek nemet kellett mondani?
Egyszer előfordult, hogy nagyon el kellett gondolkodnunk, hogyan variáljuk át a szobákat, de végül meg tudtuk oldani. Egyébként az olyan szolgáltatásainkra, mint a mentesítő, a tranzit vagy a nappali ellátás, főleg a környékről jönnek, de életvégi ellátásra érkeztek már az ország távoli pontjairól is.
Könnyen döntenek úgy a szülők, hogy…?
Nem. Sem a szülők, sem az orvosok. Az orvosnak többnyire nehéz belátni, hogy nem tud már segíteni, és át kellene adni a beteget hospice-ellátásra, hiszen az ő élethivatása a gyógyítás… és óriási lélekjelenlét kell a szülő részéről, hogy belássa: a gyereknek is jobb, ha nem kínozzák újabb próbálkozásokkal, hanem felkészülnek a távozására. Néha arra gondolok, ilyen helyzetben tudnék-e jó döntést hozni. Nem biztos. Ugyanakkor tényleg vannak helyzetek, amikor orvosilag bizonyítottan nem lehet mást tenni, mint fájdalmat csillapítani, és megtenni mindent, hogy a beteg a lehető legkönnyebben haljon meg.
Mi lesz a Tábitha jövője?
Most egy magánszemély, Galambos László informatikai vállalkozó és cége működteti és tartja fenn a Tábitha házat, az épületet is ő adományozta és szereltette föl. De úgy gondolom, hosszabb távon ez nem maradhat egyetlen jószívű, elkötelezett ember felelőssége. Nagyon sok kiadástól megkíméli a Tábithát, hogy önkéntes csaptunk is van, de a működés havi költsége így is majdnem ötmillió forint. Ez egyetlen adakozótól nyilván hatalmas áldozat, de például egy kórház állami fenntartásához képest elenyésző. Pedig a Tábitha ki tudja elégíteni az országos igény húsz-harminc százalékát, tehát ha összesen négy ilyen ház működne országosan, annak összköltsége még mindig csak töredéke lenne egy teljes kórházénak. Úgy gondolom, hosszabb távon a gyógyíthatatlan beteg gyerekek ellátását országos szinten meg lehetne oldani az egészségügyi költségvetésből. A betegségünkkel bármely életkorban kórházba mehetünk; kell legyen olyan hely is, ahol akkor segítenek, ha már a kórházban nem tudnak igazán mit kezdeni velünk. Ez is egy természetes életszakasz, tehát az élet része; kinek előbb, kinek később. Egyelőre azon vagyunk, hogy a meglevő főszponzorunk mellett egyéb lehetséges támogatók figyelmét is felhívjuk erre a tevékenységre, és a Tábitha házból mintaprojekt váljon.
Ez azt jelenti, hogy ezt a házat később „lemásolhatnák” mások is?
Tulajdonképpen igen, hiszen országos szinten még mindig sok család nem jut megfelelő segítséghez a legnehezebb élethelyzetben, és sokan nem is tudják, hogy ilyen segítség létezik. Egy hasonló kezdeményezést már nem kéne nulláról indítani. Mint bármilyen egészségügyi szervezetnek, megvannak a kidolgozott és bevált protokolljaink, s azon vagyunk, hogy ez a tudás rendszerezett formában tovább bővüljön. Rengeteg tapasztalatot tudnánk átadni már most is, ha volna kinek. Több mint hatvan családot láttunk el a kezdetektől máig, összességében nyolcszáz ápolási napot töltöttek nálunk a betegek, és nem hallottam róla, hogy bármely család elégedetlen lett volna. Mindig arra törekedtünk, hogy szakmailag hitelesek maradjunk, mégis megtartsuk a ház családias jellegét.
Nyilván önnek is kialakul személyes kapcsolata a ház lakóival, hiszen minden nap itt van… nem okoz ez megterhelést?
Nagyon szeretem a gyerekeket, könnyen megtalálom velük a hangot. Úgy érzem, szükségem is van rá, hogy körülöttem legyenek.
És mikor elmegy valaki?
Az természetesen megvisel. Olyankor egy ideig nem tudjuk magunkban hová tenni, mi lesz ezután. Felmerül bennem is a kérdés, ha egy-egy kis beteg elmegy, akit megszerettem, hogy vajon most hol van, mi történik vele. De utána folyik tovább az élet, jönnek az új feladatok, dolgozni kell.
