Beszélgetés Révész Renáta Liliánával, a Tábitha pszichológusávalA hospice elsődleges feladata az életvégi ellátás. Általában, akik ilyen helyzetbe kerülnek, mennyiben vannak tisztában azzal, hogy mi fog történni?A gyerekek sokszor jobban tisztában vannak vele, mint a szülők. A szülők egy darabig a gyógyíthatatlan …Beszélgetés Révész Renáta Liliánával, a Tábitha pszichológusávalA hospice elsődleges feladata az életvégi ellátás. Általában, akik ilyen helyzetbe kerülnek, mennyiben vannak tisztában azzal, hogy mi fog történni? A gyerekek sokszor jobban tisztában vannak vele, mint a szülők. A szülők egy darabig a gyógyíthatatlan betegség diagnózisa ellen próbálnak küzdeni; hátha csak tévedés. Megpróbálnak más orvosokat, természetgyógyászati lehetőségeket, és csak akkor ismerik el a helyzetet, amikor a tünetek már nagyon nyilvánvalóak és nehezek. A szembenézés és az elfogadás segítése van a munkám fókuszában, és azt is „gyorsítva” kell megvalósítani; a gyerekeknél a betegség lefolyása rendszerint gyorsabb, mint a felnőtteknél, és sajnos, sok esetben már csak az utolsó néhány hétben, vagy néhány napban találkozunk a családdal. Ilyenkor azonban kicsit lassul a folyamat, mert megnyugszik a szülő, megnyugszik a gyerek is. Honnan tudja egy gyermek, hogy gyógyíthatatlan? Egyrészt abból, ahogy a környezete kommunikál vele; például, ha más a szóbeli és a metakommunikáció, vagyis amit a viselkedésünkkel közvetítünk felé. Érzi a szülő feszültségét, aggódását, a kudarc miatti frusztrációját. Egy darabig rendszeres a program, hogy kórházba mennek, és egyszer csak már nem mennek, vagy nem olyan reményteljesen. Érzi, hogy nincs jobban, esetleg a többiek már meggyógyultak, ő nem. Kezdi elveszteni a kontrollt a képességei felett, például már nem tud futni, majd járni, aztán fogni, vagy felülni. A gyerek is jelez, ilyen témájú rajzai lehetnek, olyan dalokat dúdolhat vagy olyanokat játszhat, amiben szimbolikusan benne van a búcsúzás, az elmúlás, valaminek a vége. Volt itt nemrég egy nagyfiú, aki azt mondogatta, minden rendben lesz. És nem arra gondolt, hogy nem fog meghalni… A szülő általában az utolsó pillanatig harcol? Természetesen igen, viszont van olyan helyzet amikor már jó, ha időben szembe tud nézni a közelgő véggel. Hosszan küzdött már, hiszen azt akarja, hogy legyen jó a gyerekének; és egyszer meg kell értenie, hogy ebben a testben neki már nem lesz jó. És akkor már a fájdalom nélküli elmúlás az amit a gyermekének kívánhat… sokan gondolják, hogy ezt lehetetlen elfogadni, de itt a Tábithában látjuk, hogy nem az.
Révész Renáta Lilána a húsvéti ünnepségen a Tábithában Létezik fájdalom nélküli elmúlás? A palliatív ellátásnak, amit a Tábithában végzünk, az a lényege, hogy a szenvedést a lehető legkisebbre csökkentsük. A fájdalomnak vannak jelei, még azokban az esetekben is, amikor a beteg már egyébként nem nagyon kommunikál, és ezekre rögtön reagálnak az orvosok. A közhiedelemmel ellentétben a fájdalomcsillapítás, még ha morfinszármazékokkal történik is, nem hozza közelebb az élet végét, hiszen azt valójában maga a betegség hozza el. Sokszor tapasztaljuk, hogy épp a sikeres fájdalomcsillapítás az, ami az állapotot átmenetileg javítja, hiszen ha levesszük a fájdalom terhét a gyerekről, esetleg újra tud nevetni, játszani, miközben a betegség azért halad előre. A haláleseménynél mindig jelen van a szülő? Ha akar. Általában igen, mert fel tudjuk annyira készíteni, hogy ne féljen, nem fog szörnyűséget látni; a gyerek általában vesz egy nagy levegőt, aztán a következő pillanatban már nem vesz levegőt, mert nem él. Utána többnyire a szülő az, aki átöltözteti, elbúcsúztatja, és ez is nagyon fontos. A mi munkánk lényeges eleme az úgynevezett elővételezett gyász segítése. A gyásznak nem csak a halálesemény után kezdődhet, fel is lehet készülni rá, és akkor sokkal könnyebb. A haldoklás tényének elfogadásában már a gyász-krízis is benne van: a szülő elkezd gondolatban azzal foglalkozni, milyen lesz az élet a gyereke nélkül. Ilyen esetekben a krízis a halál után már legtöbbször elviselhetőbb. Mennyi ideig tart a gyász? Általában az első két évben a legintenzívebb, aztán csökken, de sohasem nem múlik el teljesen. Sajnos ennek a klasszikus régi kultúrája mára elveszett, ezért újra meg kellene tanulniuk az embereknek gyászolni…sokan úgy vannak, hogy legjobb nem gondolni rá, felejteni, mások kórosan ragaszkodnak a szerettük emlékéhez. Ezért kéne több gyászterapeuta, hogy ezt a normál krízist segítsék, akár információkkal, kíséréssel. A kórházakban a beteg gyermekre koncentrálnak, nagyon helyesen egyébként, csakhogy ott van mellette a szülő vagy a testvér is, akik mélyen traumatizálódnak, gyakran igazi segítség nélkül. Amíg nem találkozunk, sok szülő attól tart, hogy csak rosszabb lesz a helyzet, ha beszél a félelméről vagy a fájdalmáról. A beszélgetések során viszont tapasztalják, hogy könnyebb lesz, sokkal könnyebb. Ugyanez igaz a gyászfolyamatra is.
