Beszélgetés Králik Istvánné vezető ápolóval Milyen korábbi tapasztalatok terelték afelé, hogy részt vegyen a Tábitha ház szolgálatában? Végzettségem szerint egyetemi ápoló vagyok, s már az á …
Beszélgetés Králik Istvánné vezető ápolóval
Milyen korábbi tapasztalatok terelték afelé, hogy részt vegyen a Tábitha ház szolgálatában?
Végzettségem szerint egyetemi ápoló vagyok, s már az ápolói oktatás során megtanítják, hogy a haldokló gyerekek mellett hogyan kell jelen lenni. Amikor elkezdtem a munkát –1972-ben – még nagyobb számban haltak meg daganatos gyerekek, mint ma.
Korábban a kijáró hospice ellátásban szereztem tapasztalatokat, és közvetlenül nyugdíjazásom után felkért az alapellátás vezetője, Gergely Anita doktornő, úgyhogy tavaly december elsejétől itt vagyok. Bentlakásos gyermekhospice-ban dolgozni hatalmas dolog, hiszen ez úttörő kezdeményezés. Nemcsak a gyermekek ápolása a feladatunk, hanem a szülők támogatása is. A szülő, a gyerek és az egészségügy között teremtünk kapcsolatot. Mi közvetítünk az orvosok felé, hogy hol tart most a család, hogyan tudják ezt a helyzetet kezelni. Az orvosoknak nem muszáj itt lenniük minden nap, nekünk viszont igen…
És ez nyilván fokozott terheléssel is jár.
Igen, de valahogy olyan mélyen benne tudok élni az itteni folyamatokban, hogy ha három-négy nap szabadságra megyek, már vágyakozom is vissza. A gondolataim visszaszállnak folyton egy-egy esethez, hogy tudtam-e eleget segíteni, megtettem-e mindazt, amit kellett, nem kellene-e még valamit, esetleg valami új ötlet az eszembe jut. Úgy gondolom: mindenki, aki ebben a házban dolgozik és tagja a csapatnak, kapott erre egy plusz adottságot, ki így, ki úgy. Nekem például a hitem ad erőt, hogy tudjak ilyen módon másokon segíteni. Természetesen nem kell hívőnek lenni, hogy valaki egy ilyen feladatot jól lásson el, de én enélkül nem tudnám ezt csinálni.
Virágültetés előtt a Tábitha Ház udvarán
Előfordul, hogy valaki – a betegek vagy családjaik részéről – éppen hitbéli segítséget kér?
Természetesen igen. A hospice szolgáltatáshoz eleve hozzátartozik, hogy igény esetén lelki és spirituális támogatást is nyújtson. Gyakran előfordul, hogy a szülők kérésére keresztelést szervezünk itt a házban, vagy például betegek szentségének feladását. Ha beszélgetés közben a téma felmerül, megkérdezzük, hogy szeretnének-e ilyen jellegű támogatást.
Mivel állandó a jelenlétük, a szülők Önökkel találkoznak leggyakrabban. Hogyan építik ki velük a kapcsolatot?
Amikor a gyerek először bekerül ide, elbeszélgetünk a szülővel; ekkor jelen van az orvos, a pszichológus és én. Megkérdezzük, hogy ugye tudják, miért jöttek ide, tisztázzuk, hogy innen a gyógyító ellátásba rendszerint már nincsen visszaút, ha csak valami csoda nem történik. És akkor beszélgetünk arról is, hogy hogyan látják, ha bekövetkezik a haláleset, miben tudunk segíteni. Ki legyen ott, mit tegyünk, milyen dolgokat kérnek, ami lehet virág, a gyerek kézlenyomata, hajtincse, gyertyagyújtás, zenehallgatás vagy bármi. Ez nagyon-nagyon hosszú beszélgetés. Érnie kell egy kicsit a helyzetnek, hogy a szülőnek bizodalma legyen felénk, hiszen beköltözik ide a legdrágább kincsével úgy, hogy előtte nem találkoztunk. Valamit gondol, kétségbe van esve, tudja, hogy segítségre van szüksége, és azt is, hogy az mi lehetünk – de ez még nem bizalom. Ahhoz még sok odafigyelés, beszélgetés kell. Fontos pont, amikor megértik: az utolsó pillanatig igyekszünk a gyermeküknek a lehető legjobb életminőséget biztosítani, hiszen ez a hospice lényege.
Amikor valaki eltávozik, Önök közül valakinek mindenképp jelen kell lenni?
Igen, hiszen nagy támaszt tudunk nyújtani a szülőnek azzal, hogy segítünk a végellátásnál, az öltöztetésnél, vagy amiben szükséges. Akkor a szülő, bár nagy a fájdalma, mégis érzi, hogy nincs egyedül. És ez ilyenkor nagyon fontos dolog.
Általában később is tartják a kapcsolatot?
Amikor a haláleset megtörténik, többnyire a szülő nem is tesz köszönő gesztusokat, hiszen a fájdalma nagyon erős; természetesen nem várjuk, nem is azért végezzük ezt a munkát, hogy valaki megköszönje. De elmondhatom, hogy minden esetben nagyon jó a későbbi kapcsolat. Az emlékezés napjára szoktuk a szülőket visszahívni, sokukkal levelezünk a gyermek távozása után is; rengeteg hálás üzenetet és köszönőlevelet kapunk.
