Nyugati kultúránkban mély együttérzést váltanak ki a gyermeküket elvesztett nők, a gyászoló apák helyzetére ugyanakkor nagyon nehezen reagálunk. Az anyákhoz mindenki nagy empátiával közeledik, az apákról pedig hajlamosak vagyunk megfeledkezni. A mi kultúránkban a férfiak nem gyászolhatnak nyíltan.
A férfiak kettős terhet viselnek, saját bánatukat és feleségük fájdalmát is hordozzák. Hajlamosak azt hinni, hogy kötelességük maguktól is és feleségüktől is távol tartani a szenvedést. Mivel elvárják tőlük, hogy erősnek mutatkozzanak, titkolják saját bánatukat, nem akarják még ezzel is terhelni feleségüket. A nők ezt a magatartást gyakran közömbösségként élik meg.
“Megértem, hogy a feleségemnek nagyobb a fájdalma az örökös aggódás, és az (elvesztett) gyermekéhez fűződő erősebb fizikai kapcsolat miatt. Én magam nagyon szeretnék több figyelemmel és szeretettel fordulni felé. Nem egészen tudom, hogyan kezdjem a vigasztalást, de hosszabb távon megpróbálok minden jelre odafigyelni, hogy elkerülhesse a depressziót.”
Tapasztalatok alapján azt mondhatjuk, hogy ez nem megy problémamentesen.
“Hová lennénk, ha mindketten összeomlanánk?” – teszi fel a kérdést egy apa, lényegre törően.
Egy gyászoló apának gyakorta nehéz visszatérnie a munkahelyére, főleg, ha ott sokat várnak el tőle. A férfiak ezért sem engedik meg maguknak az igazi, őszinte, nyílt gyászt. Időre és megfelelő helyszínre lenne szükségük a gyászhoz, a munkahely pedig nem megfelelő terep ehhez. Sokszor nem is értik meg ott a gyászoló férfiakat. A gyermek elvesztése után általában azonnal, 1-2 nap múlva visszatérnek az apák a munkába.
“Vissza kellett mennem tanítani az iskolába. Ott persze nem sírhattam a gyerekek előtt, nem is értették volna. Ha másfajta foglalkozásom lenne, talán félrevonulhatnék valahova, hogy kisírjam magam, amikor rám tör a szomorúság. De itt bátornak kellett mutatkoznom.”
A munka és a mindennapi tevékenység ugyanakkor segítheti is a gyászfeldolgozást: a “férfias” énünk a munka és a kreatív cselekedetek által hozzá is járulhat ehhez a folyamathoz. A spontán, ösztönös oldalunkat fojtogatja a bánat, az érzelmek. Ha szembenézünk a bánattal, könnyebben léphetünk tovább.
Az erő jelének tekinthetjük, ha megengedjük magunknak a gyászt. Ez az időszak lehetőséget adhat új kapcsolatok létrejöttéhez is. Érzelmi válságában új barátokra tehet szert az ember, megismerhet olyanokat, akik türelemmel hallgatják őt, tiszteletben tartják gyászát és könnyeit, mellette vannak, ha szüksége van rájuk.
Az apa felteheti magának az alábbi kérdéseket:
- felelős vagyok-e férfiként a feleségem hogyléte iránt,
- mennyire tudok ebben közreműködni, őt segíteni,
- vannak-e ehhez nekem és neki magának erőforrásaink,
- vannak-e körülöttem olyanok, akik meghallgatnak, akikhez őszinte lehetek,
- hol és kikkel tudok megosztani tapasztalatokat,
- mik a lehetőségeim a bánat, a gyász enyhítésére,
- van-e elég időm, alkalmam a bánatom kiéléséhez,
- hogyan gyászolhatok,
- miket élek át gyászomban (vágyaim, igényeim), továbbíthatom-e ezeket.
Fordította: Paróczy Zsuzsa, a Tábitha Ház önkéntese
Szakmailag és nyelvileg lektorálta: Kovács Ágnes Anna és Benkő Henrietta
A bécsi székhelyű Die Verein Regenbogen (Szivárvány Egyesület) honlapján megjelent írás alapján készült a fordítás.
Az osztrák egyesület a gyermeküket szüléskor, szülés után, vetélés, művi abortusz, halva születetten elvesztett szülők megsegítését célozza.
