Olaszországban nagyon sok a koronavírus által okozott haláleset. Sok-sok gyermek veszítette el szeretteit az elmúlt hetekben: nagypapákat, nagymamákat, nagybácsikat és néniket – olyan közeli rokonaik haltak meg, akiket szerettek, akikhez kötődtek, akik szereplői voltak mindennapjaiknak. Mit tehetünk ilyen esetekben? Hogyan kezeljük közös fájdalmunkat? Hogyan védjük meg gyerekeinket a szenvedéstől? Hogyan mondjuk ki azokat a szavakat, amiket szívünk szerint soha nem mondanánk ki?
A mostani világjárvány idején gyerekeink is kénytelenek szembesülni szeretett, közeli rokonaik halálával, a veszteséggel, a gyásszal. Hogyan segíthetünk nekik abban, hogy megértsék, mi történik a világban, és hogyan segíthetünk nekik feldolgozni az érzelmeiket?
Mi, felnőttek, nem szoktuk meg, hogy gyerekeinknek beszéljünk a halálról. Nehéz kimondani azt az ijesztő szót, amitől legszívesebben magunkat is távol tartanánk. Szülőként hajlamosak vagyunk arra, hogy óvjuk gyerekünket ettől a lelkileg igen nehéz témától. Traumát okozhat nekik, akadályozhatja a kommunikációt a családban, bizonytalanság, bezárkózás lehet a következmény.
A világjárvány egyik legsúlyosabb velejárójaként a vírus által okozott fertőzésveszély miatt nem lehetséges, hogy FIZIKAILAG is haldokló hozzátartozónk mellett lehessünk, nincs lehetőség bensőséges, illendő búcsúzásra, temetésre sem. Gyerekeink sem kísérhetik el utolsó útján a nagymamát, nagypapát, nem mehetnek ki a temetőbe. A vírus nagyon szomorú magányosságra kényszeríti a haldoklót is.
Ki nem mondott szavak, ölelések, érzelmek – mind olyasvalami, amiket nem tudtunk megosztani eltávozott szerettünkkel. Ehelyett keresnünk kell valamit, egy szimbolikus helyet, ahol mindezeket pótolhatjuk. Új módszereket kell találnunk magunknak és gyerekeinknek is az emlékezéshez, a gyászhoz, kapcsolatot kell teremtenünk a tegnap, a ma és a holnap között, az élet és a halál között. Például írhatunk közösen levelet a nagypapának, készíthetünk rajzokat a nagymamáról vagy a nagymamának, virágot ültethetünk, vetőmagokat szórhatunk szét a kertben vagy az erkélyünkön a virágládában, ahol aztán figyelemmel kísérhetjük növekedésüket, vagy rendszeresen gyertyát gyújthatunk az asztalon az eltávozottnak – egyszóval igyekezzünk otthoni rituálékat kialakítani. Ezek összekötnek minket halottunkkal és családtagjainkkal is.
Sokan azt gondolják, hogy a gyermek nem érti, mi a halál, a veszteség. Szakemberek szerint viszont a gyerekek már nagyon korán felfogják az elmúlás gondolatát:
- Kb. 3 éves korukig meg vannak győződve arról, hogy a halál visszafordítható, még nem értik az okokat.
- 4 – 6 éves koruk között már értik, hogy a halált nem lehet visszafordítani, de még nem természetes/biológiai tényezőkkel magyarázzák: például varázslat, vagy gonosz erő okozza a halált.
- 6 – 9 évesen a gyerekek megértik, hogy a halál biológiai okokból következik be, amikor az ember élettani funkciói visszafordíthatatlanul megszűnnek.
Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a halál bekövetkezte érzelmileg nagyon megterhelő az otthoni légkörre. “Mindenki szomorú körülöttem, anya titokban sokszor sír, szótlanok, vagy furcsán beszélnek velem – talán én csináltam valami rosszat?” – gondolja a gyermek.
Hasi fájdalom, fejfájás, stressz, romló tanulmányi eredmény, álmatlanság, félelmek, szorongató fantáziák befolyásolhatják a gyerek életét ilyenkor. Ezeknek a tüneteknek hosszan tartó hatása is lehet a gyermek egészségére. A gyerekek néha dühösek, bűnösnek érzik magukat, elveszíthetik a bizalmat szüleik iránt.
Néhány tanács szülőknek, ha meghal valaki a családban:
Mondjuk meg őszintén az igazat, röviden, egyszerűen fogalmazva, használjuk a “halál” szót.
“A nagypapa meghalt” – mondjuk ki, ahelyett, hogy azt mondanánk: “A nagypapa hosszú útra ment”. Lehet, hogy a gyerek elképzeli, hogy egyszer majd visszatér a nagypapa.
“A nagypapa örökre elaludt” – gondoljunk bele, ez a megfogalmazás elalvási, alvási problémákat okozhat a gyermeknél.
“Kórházba került és ott meghalt a nagypapa” – gondoljunk bele, mi lesz, ha egyszer más családtag, vagy a gyermek maga kórházba kerül?
Bátran osszuk meg az érzelmeinket a gyermekkel.
“Nagyon szomorú vagyok, azért sírok, mert meghalt a nagypapa” – egyszerű, őszinte szavakkal nyugtassuk meg a gyermeket. Szeretettel, fizikai közelséggel még a kicsi gyereket is hozzásegíthetjük a halál megértéséhez.
Azáltal, hogy megosztjuk az érzelmeinket a gyermekkel, őt is ösztönözzük arra, hogy szabadon kifejezze érzéseit. Sose nyomjuk el, vagy titkoljuk az érzelmeinket, bármik legyenek is azok. Bárhogyan reagálnak a gyermekek, fogadjuk azt el!
Legyünk együtt az elhunyt emlékével, emlékezzünk rá.
A gyerek a korának megfelelő módon emlékezhet: rajzolással, szerepjátékkal, írással, satöbbi. A rituálék nagyon fontos lépések a gyászfolyamatban.
Válaszoljunk a gyermek kérdéseire.
“Mi a halál? Miért halunk meg?” Ezek a kérdések előbb-utóbb felmerülnek a gyerekben. Nehéz, majdnem lehetetlen ezekre megnyugtató, kielégítő választ adni. Nem baj, ha bevalljuk, mi sem tudunk mindent a témáról. Kérdezzünk vissza, hátha további magyarázatra is igénye van.
A gyerekek sokféle módon találkozhatnak az életben a halál jelenlétével, segítsük őket ebben:
- Megfigyelések a természetben: az évszakok váltakozása, a lehulló, száradó falevelek, a kisállat halála, egy elpusztult aranyhal eltemetése mind ilyen pillanatok lehetnek.
- Fényképek nézegetése, történetek az elhunyt családtagról, az életről, a természetről.
- Különösen értékesek a klasszikus mesék: “Egyszer volt, hol nem volt…” – ezek a mesék tehát nem itt és most, hanem elmúlt időkben játszódnak. A mesék által a gyerek kapcsolatba kerülhet fontos érzelmekkel, gondolatokkal, miközben ő maga érzelmileg védve van.
Lektorálta: Benkő Henrietta és Kovács Ágnes Anna
Chiara Borgia pedagógus írása
Fordította: Nagy Dániel és Paróczy Zsuzsa
Forrás: https://www.uppa.it/educazione/pedagogia/covid-19-si-puo-parlare-della-morte-con-i-bambini/
