Ma volt az első teljes távgyógyítási napom. Az online egészségügyi ellátás nagyon fontos számomra és boldog vagyok, hogy a részese lehetek. Az elmúlt két évben pszichiátriai távkonzultációt nyújtottam egy vidéki intézménynek. Ma abban a kitüntetésben részesültem, hogy a többi betegemmel az otthonában találkoztam – online. Alázattal töltött el a gondolat, hogy a pácienseim velem együtt elfogadták a változásokat és meghívtak az otthonaikba. Ahogyan láttam őket otthon, körülvéve az életükkel, még nyilvánvalóbbá vált, hogy ismeretlen vizeken evezünk. Mindannyian aggódunk, sebezhetőek vagyunk és válaszokat várunk, még sincsenek egyszerű válaszok.
Ma ismertem fel, hogy mindannyian gyászfolyamaton (annak minden szakaszán) megyünk most keresztül: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás szakaszain. Ez persze változó mértékben jelenik meg közösségeinkben, a társadalmi távolságtartás elfogadásában. Félelmetes, hogy el kell engednünk azt, amit mindig biztosra vettünk: elveszítettük a rutint, a hagyományos napirendünket a munkahelyen és otthon, emellett meg kell birkózni a szociális kapcsolataink elvesztésével. Néhányan tagadásban vannak, ahogy a tavasz kibontakozott körülöttünk, azonban a szokásos életteli aktivitás kitörése nélkül. Haragszunk és szomorúak vagyunk, mert elveszítjük az ünnepeinket, a ballagásainkat, a télből a tavaszba történő szokásos örömteli átmeneteket, és mindezt úgy, hogy nem tudjuk, mikor kaphatjuk ezeket vissza. Küzdünk az örömteli összejövetelek, ölelések, kézfogások, közös étkezések hiányával. Sokan közülünk már alkudozunk és elfogadjuk a járványt azáltal, hogy a technológia alkalmazásával kivárjuk, amíg vége lesz.
Annak ellenére, hogy támogatom az online egészségügyi ellátásához való hozzáférés térnyerését, ahogy ma elnéztem a betegeimet az otthonaikban, felismertem, milyen mélyen elszomorított az, hogy az otthoni irodámba vagyok száműzve. Hiányzik, hogy az én kicsi és békés irodámban fogadjam az embereket. Ma beismertem, hogy gyásszal van dolgom. Mindennapi sétáimon hiányolom az én kis egyetemi városomban nyüzsgő tömeget, az immár csendes belvárosban. Közben a kávézókon, éttermeken olvasható „ideiglenesen zárva” és „csak kiszállítás” feliratok, melyek emlékeztetnek ugyan az együttes áldozathozatalra, amit a városom tesz, nap mint nap összetörik a szívem. Olyan érzés ez, mintha egy kis részem minden alkalommal meghalna, amikor látom a fertőzöttek növekvő számát és a várhatóan még hosszabb leállásokat. Amerikaiak milliói félnek és bizonytalanok a munkájukat, a következő fizetésüket illetően – az ő fájdalmuk karöltve jár azzal a félelemmel, hogy sok orvostársam, a családomban levő orvosok, ápolónők és egészségügyi dolgozók nap mint nap ki vannak téve az egyre növekvő kockázatnak; képtelen vagyok feldolgozni ezt a gondolatot.
Mindannyian gyászolunk és fontos ennek tudatosítása magunkban. Támogassuk egymást, engedjük sírni egymást és érzelmileg támaszkodjunk egymásra. Az egyetlen út, amely a kiutat jelenti ebből a labirintusból, az a gyász, a veszteség, a szomorúság és a sebezhetőség örvénylő falain keresztül vezet. Egymást bátorítva, együtt tudunk kijutni a labirintusból.
Rendben van, hogy összetörünk – feltéve, ha fel vagyunk készülve és fel vagyunk fegyverkezve arra, hogy összeszedjük a darabokat és újra összeillesszük őket. Munkatársaink és közösségeink mentális egészsége nagyon fontos, kezdjünk el beszélni róla most. Mert a közös gyászfolyamat és a sebezhetőség megélésén keresztül hálásabbá, figyelmesebbé és szolidárisabbá válhatunk.
Szerző: Najma F. Hamdani, pszichiáter
Fordította: Tóth Adrienn, a Tábitha Ház önkéntese
Lektorálta: Benkő Henrietta és Kovács Ágnes Anna
Forrás: https://www.kevinmd.com/blog/2020/03/the-next-pandemic-will-be-in-mental-health.html?fbclid=IwAR34tEDYJIl6ArOZzy-lgmgLZoc7qHOgK-fHUEyGZyJOPeebN2-R9TrjEsY
