DSCF9014

Nővérek a Tábithában

Ők azok az emberek, akik a legkeményebb helyzetbe jutott családokkal, a legnehezebb percekben is ott vannak. Szolgálat, mások segítése: ez az életük. Négy Tábithás nővért kérdeztünk a mindennapjaikról. A riport szerkesztett változata a hvg.hu portálon is megjelent!

Sokan mondják: „nagyon tisztelem ezt a fajta munkát, de semmiképp nem tudnám csinálni.” Miért dönt valaki úgy, hogy az egészségügy talán legnehezebb szegmensében, egy gyermekhospice-ban fog dolgozni?

Szlovák Szabina: Én korábban rehabilitációs osztályon dolgoztam, ami tulajdonképpen a mentesítő ellátásnak felel meg. Sok mentálisan sérült, kómás, égett betegünk volt, és amikor elkezdtem –immár negyedik éve – a Tábithában a munkát, nem tűnt túl nagy váltásnak. De azért vannak nehezebb napok…

 

10497291_716098458444433_2295393157737688377_o

Szlovák Szabina: „egy gesztusból, egy mosolyból megérezzük, hogy amit teszünk, az jó nekik.”

 

Amikor az ember belép ide, „ki kell kapcsolnia” az otthoni önmagát?

Medgyesi Nikolett: Igen. Ez nem megy másként, olyan emberekkel és gyerekekkel foglalkozunk, akik nagyon nehéz helyzetben vannak, tehát a saját problémáimat mindenképp háttérbe kellszorítanom. De persze ez mégsem szerepjátszás, hiszen nem vagyunk színészek. Adott esetben ugyanúgy kiborulunk, csak uralkodnunk kell magunkon.

Az idei január különösen szomorú hónap volt: hatan haltak meg a Tábithában ellátott gyermekek közül. Hogyan dolgozzák fel a nővérek az ilyen helyzeteket? Volt már olyan érzésük, hogy „nem bírom”?

Medgyesi Nikolett: Nem engedhetjük meg magunknak, hiszen rögtön jön a következő beteg, és nem mondhatom neki, hogy „bocsánat, most nem tudok segíteni, mert bőgnöm kell”. Tény, hogy elfáradunk egy ilyen időszak végére nagyon, fizikailag és lelkileg is.

1655630_824970527557225_2008445292029628083_o

Medgyesi Nikolett: „Sokszor szavak nélkül is meg kell értenünk, hogy mi jó a gyereknek.”

Mennyire alakulhat ki személyes érzelmi kötődésük a gyermekekkel?

Veltiné Németh Ildikó: Nekem vannak kedvenceim, de persze mindegyiket szeretem. Mindig az ilyen sérült gyermekekhez vonzódtam. Az egészséges gyerekeket mindenki körülszeretgeti, sok figyelmet kapnak, de vannak olyan gyerekek, akikkel nehéz, és ők több gondoskodást igényelnek.De nem szabad egészen közel engedni őket lelkileg, abba belepusztulnánk. Nekem van egy lelki védőpajzsom, hogy tudjak továbblépni, ha eljön az ideje.

Bár a gyermekekre koncentrálnak, a szülőkkel is főleg Önök tartják a napi kapcsolatot…

Králik Istvánné, vezető ápoló: Ez nagy kihívás, hiszen a szülő adott esetben lehet nagyon fáradt, ideges, türelmetlen, vagy nem tudja elfogadni például egy életvégi ellátásnál, hogy most érkezett el az a bizonyos pillanat. Ezeket az iszonyú feszültségeket valahol, valamilyen módon ki fogja adni magából, és gyakran előfordul, hogy az ápolón csattan az ostor. A munkatársainknak ebben a helyzetben kell mégis egy nagyon jó hangulatú ápolást kialakítani, a gyerek miatt, hiszen ő a legfontosabb. Nagyon fontos, hogy már a kezdetekkor megteremtsük a szülővel, az egész családdala megfelelő kommunikációt. Ha ez nem sikerülne, annak a gyerek inná meg a levét. Az, hogy ez a ház ilyen jó légkörű, vidám, mosolygós, az ápolóink mindennapi helytállását dicséri. Így aztán, mikor a szülők visszajönnek egy-egy emlékezésnapon, nem győzik megköszönni a törődést. Hol az egyiket ölelgetik, hol a másikat. És ez jól esik.

Ezek szerint nem akárki lehet itt ápoló, ez speciális felkészülést igényel…

Králik Istvánné: Aki nem bírta, hamar kimaradt innen, de akik itt vannak, azokkal nagyon nagy szerencsém van… nem panasz, csak tény: ez egy kemény munka, az ápoló sokszor tizenkét órát folyamatosan itt van, másnap pedig újra jön. Ha az egyik éppen ingerültebb, fáradtabb, akkor észrevesszük, igyekszünk segíteni. Másnap nekem lesz kicsit rosszabb kedvem, majd akkor ők segítenek. Egymásra vagyunk utalva.

 

DSCF8459

Králik Istvánné: „egy nagyon jó hangulatú ápolást kell kialakítani, a gyerek miatt, hiszen ő a legfontosabb.”

 

Medgyesi Nikolett: Összeforrott a csapat, ismerjük egymást rigolyáit, mindenki tud alkalmazni a másikhoz, persze vannak konfliktusok, de ezt meg is oldjuk egymás között. De mikor lejár a műszak, nem lehet egészen becsukni ezt a kaput. Mindig ott motoszkál az ember fejében, hogy mivolt ma, és mi lesz holnap, hogy mindent jól csináltunk-e… elvégre a fő dolog az, hogy rajtuk segítsünk.

Králik Istvánné: Sokfelől, sokféle tapasztalattal jöttünk, és ezt egymás közt tudjuk hasznosítani. Szabina a rehabilitáció, Niki az onkológia, Ildi az idegsebészet terén szerzett tapasztalatokat, és ezt nagyon jól tovább tudjuk adni egymásnak. Nem szégyen Szabinától megtanulni, hogyan kell egy beteget kiültetni, vagy Nikitől, hogyan kell egy portot egy kanült kezelni. A szakterületeink kiegészítik egymást.

Mi a fő különbség a kórházi ápolói munka és az itteni közt?

Veltiné Németh Ildikó: Az egészségügyi személyzet egy kórházban alapvetően nem erre van felkészítve, hanem arra, hogy az utolsó pillanatig menteni kell az életet. Itt más a szemlélet, itt arra törekszünk, hogy aminek mindenképpen meg kell történni, az fájdalom nélkül, békében, nyugodt körülmények között történjen. Ott is van haldokló, de nem tud a személyzet ilyen sokat nyújtani,hiszen állandó a nővérhiány. Óriási különbség, hogy nekünk bőven van időnk egy beteggel alaposan foglalkozni. Egy kórházban ez szinte lehetetlen. Van, amikor két gyerekem van, de gyakran az a felállás, hogy egy gyerek, egy nővér.

 

11169412_10207022952678129_695879947187963561_n

Veltiné Németh Ildikó:. „Mindig az ilyen sérült gyermekekhez vonzódtam. ”

 

Önök is meggyászolják azokat a gyermekeket, akik itt halnak meg?

Králik Istvánné: Persze, valahol igen. Hiába jön a következő páciens, az együtt töltött napok valahogy mindannyiunkba bevésik magukat.

Mit csinál a nővér, ha épp ügyeletben van, amikor…?

Králik Istvánné: Sok esetben az életvégi ellátásra érkezőkkel meg tudjuk beszélni, hogy ha bekövetkezik a halál, akkor mit szeretnének. Így nekünk is sokkal könnyebb alkalmazkodni hozzájuk.

Szlovák Szabina: Ha éppen nálam történik, az a nap persze mindig nehezebb, mint a többi. De valahogy le kell zárnunk magunkban is a történetet.

Medgyesi Nikolett: Nincs két egyforma eset. Nagyon figyelnünk kell, hogy mit szeretne a szülő, és mit a gyerek. Sokszor szavak nélkül is meg kell értenünk, hogy ott legyünk mellettük, vagy inkább ne. Ha azt akarják, akkor mellettük vagyunk és támogatjuk őket, végig. Egyszer én voltam épp műszakban, és ki kellett küldenem az édesanyát, hogy a tizenhat éves gyerek meg tudjon halni.Akárhányszor a közelében érezte az anyját, újra erőre kapott, de ez már nem volt neki jó. Ránk nézett az anyuka, és mutattuk, hogy menjen ki nyugodtan… kiment, és akkor. Hihetetlen megfelelni akarás, empátia van bennük a szülő iránt, és féltik is, hogy mi lesz vele. Sok gyerek úgy van, hogy amíg nem látja, hogy a szülő rendben lesz, nem mer meghalni.

Melyek a legnagyobb örömök a Tábitha Ház munkája során?

Medgyesi Nikolett: Mikor egy életvégi ellátást sikerül végigcsinálni anélkül, hogy szenvedett volna a gyerek.

Szlovák Szabina: És mikor mentesítő ellátás során egy szóból, egy gesztusból, egy mosolyból megérezzük, hogy amit teszünk, az jó nekik. És amikor a szülők is olyan bizalommal vannak felénk, hogy nyugodtan itt merik hagyni a gyereket.

Králik Istvánné: Nekem is az a boldogság, ha a gyerekek, a szülők, és a munkatársaim is jól érzik magukat.

Meg sem kell kérdeznem, hogy szeretnek-e a Tábithában dolgozni, hiszen látszik…

Veltiné Németh Ildikó: Mondják, hogy azok a legszerencsésebb emberek, akiknek a foglalkozásuk a hobbijuk. Én itt érzem ezt.

 

A riport szerkesztett változata megjelent a hvg.hu-n, itt található.

 

Vélemény, hozzászólás?